2013.12.24 09:42

KEDVES JÉZUSKA!

KEDVES JÉZUSKA!

Tóth Z s ó f i vagyok, abból a négyemeletes panelből, amelyikkel szem­ben baglyok huhognak, tudod, az a magas barna lány, aki szanaszét szórj
a a használt zsebkendőit, folyton feltartott ujjal okoskodik, és aki óvodás kora óta nem írt Neked. Akkor is csak azért, hogy közöljem, elszúrtad: nem természetjáró könyvet, hanem joystickot kértem, és köszi szépen, de a továbbiakban nem óhajtom igénybe venni a szolgálataidat.
Jó hírem van, meggondoltam magam, adok Neked még egy sanszot. Most bedobhatod magad, és megmutathatod végre a Mikulásnak, hogy Te vagy a nagyobb király. Idén karácsonyra áramszünetet kérek. Semmi cicoma, semmi drága pacsuli, mindössze egy mezei áramszünet. Nemcsak egy vagon pénzt és energiát spórolnánk meg, de a szülinapoddal járó fárasztó köröktől is megszabadulhatnánk egyúttal.
Arra gondoltam, milyen nagyszerű lenne látni a hatalmas hipermarketeket nekem nyugodt, számukra tán gyászos sötétségben, ahogy kialszanak a villódzó giccsparádék, „lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a” sok bevásárlóközpont.
Megnyugtató lenne egyúttal a kötelező idényfilmek, a rongyosra vetített műsorok meg a születésünktől unottra hallgatott Mennyből az angyal helyett idén egymás szavára figyelni az asztal körül. Amire ezúttal egyszerű étel is kerülhetne, körülötte pedig nem az idegbetegségbe hajszolt háziasszony és családtagjai ülnének, akik a takarításból, főzésből, fadíszítésből álló ünnepi tortúra alatt már többször megszaggatták legszebb ruhájukat, hanem szabadidőbe csomagolnánk testünket, és szívünket öltöztetnénk díszbe. Milyen meghitt lenne gyertyafényben mosolygó arcokra őszintén nevetni.
Idén legyen más. Szerintem nem nagy dolog, amit kérek. Neked?! Tehát. Ne kelljen fenyőfát kivágni, ne kelljen menüt készíteni, ne kelljen egész áldott nap sürögni egymást gyilkolva egy teakonyhában, hogy aztán végül tíz perc alatt mozdulatlanra és nyögősre zabáljuk magunkat. Ne kelljen az „együtt” égisze alatt ölelgetni és csókolgatni „aztsetudomhogyhívják” rokonokat, mindössze amennyire jólesik, egy összekacsintás, egy kedves gesztus erejéig. Ne kelljen csinos és kényelmetlen gúnyában ücsörögni a kanapén, mert úgy illik. Ne kelljen erőltetni az örömöt az ajándékoknál, ha nem elég egy hálás tekintet, amiért gondoltunk egymásra. Ne kelljen hitelt felvenni a még egy centivel vékonyabb plazmatévére, ne kelljen anyagi válságba kergetni magunkat azért, hogy gigantikus meglepetéssel szolgáljunk, elég, bőven elég, ha valami valóban személyre szólót találunk ki.
Azt akarom, hogy Anyu hátradőljön a fotelben, az asztalra tegye a lábát, és elpilledjen. Azt akarom, hogy Apu az év közben felhalmozott irodalmat böngéssze, a könyveket elolvassa, ne pedig feltegye a polcra ötezrediknek.
Tavaly december egyik utolsó napján a barátnőmnél gyűltünk össze, karácsonyi terápiát tartani. Kibeszélni magunkból, mennyire terhes az akarás, a feszítő, sürgető vágy, hogy legyen időnk egymást szeretni. Kati mesélte, hogy fűszertartót kapott a húgától, és hogy gyerekkorukban annak adtak főszertartót, akinek nem tudtak mit kitalálni. Afféle instant ötlet volt, olyasmi, mint a hálóing, a zokni és a bögre. Egész éjjel kártyáztunk, társasoztunk, jó palack borok fogytak. Csak úgy, „kell” nélkül szórakoztunk. Megvirradt, mire távoztam a belvárosi, régi építésű, kissé omladozó házból. Kifelé tartottam, mikor a lépcsőházat halk zongoraszó töltötte meg. A legszebb karácsonyi pillanat volt ez. Egyedül, nagykabátban, lassan szedve a lépcsőfokokat. A nagy vaskapu nehezen nyílt, felhúztam a kesztyűmet, sálat igazítottam, majd átutaztam az alig ébredő, csendes városon. Ezt az érzést kérem idén karácsonyra, kedves Jézuska!

Előre is köszi: Z s ó f i
*

—————

Vissza